Ez a szintén időtálló, mai napig felülírhatatlan könyv 1956-ban jelent meg Selye János, a magyar származású montreali kutató biológus tollából. A stressznek ma már tekintélyes, könyvtárakat megtöltő szakirodalma van. Selye megállapításai ennek ellenére még mindig helytállóak, a mai elméletek és stressz-irányzatok megalapozói mind az ő alapjaira építkeznek. Egy lebilincselő, közérthető, élvezetes könyvet írt az akkor még gyerekcipőben járó, de áttörést jelentő kutatásairól, azoknak ajánlva könyvét, akik „nem félnek érezni az egész élet stresszét és nem képzelik, hogy ez sikerülhet a szellem erőfeszítése nélkül”.
A pozitív stressz-irányzat megalapítójaként kifejti, hogy ugyanaz a stressz, amely az egyik embert megbetegíti, vérpezsdítő lehet a másiknak, aki „sikerrel tud idomulni a planéta örökké változó életfeltételeihez”. Gyönyörűen ékesszólóan akként foglalja össze a lényeget, hogy „aki az alkalmazkodás mesterségét nem sajátítja el kellően, az betegséggel és boldogtalansággal rója le a büntetéspénzt”.
A tudományos áttörést, a nagyszerű felismerést az jelentette, hogy a stressz tünetcsoportját az úgynevezett generális adaptációs szindróma biológiai-orvostudományi leírásában foglalta össze, miután azt a talányt vizsgálta, hogy lehet az, hogy különböző, specifikus ártalmakra (stresszorokra) az élő szervezet mindig teljesen ugyanúgy, egységes módon reagál.
A stresszt nem kerülendő ártalomként látja, hangsúlyozva, hogy az maga az „élet sava-borsa”. Tanácsa, hogy legyünk tisztában a stressztűrő képességünk felső határával, és adaptációs energiáinkat arra fordítsuk, ami fontos.
„Harcolj mindig, ha a cél nemes, De ne állj ellen, ha nem érdemes” – ismételgeti verses jó-tanácsát, hangsúlyozva, hogy mindnyájunknak a magunk életét kell kézbe vennie. (Vagyis például ne mást akarjunk megváltoztatni, hanem inkább magunkat, ha szükséges.)
Biológusként folytatta kutatómunkáját, de megállapításai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése